Egyedileg sorszámozott extrán limitált gyönyörű megjelenésű biológiai szakkönyv.

Jelenleg megvásárolható, sorszámozott példányok száma, nagyságrendileg: 7-9 pld

Igény szerint dedikált példányt tudunk küldeni!

Szerkesztette: Dr. Tóth Tamás

Kiadó: A/3 Kft.

ISBN: 978-963-88110-8-0

Megjelenés: 2023.01.20.

Kötés: Keményfedeles-cérnafűzött

Oldalszám: 304

Méret: 297 mm x 210 mm - A4

Illusztrációk: Színes fényképek, térképek, grafikonok és táblázatok

Kivitel: Teljesen színes kivitelben, keménytáblás-cérnafűzött kötésben, minőségi 150g műnyomó kartonon, UV lakkozott egyedi borítóval, sorszámozott limitált kiadvány.

A kötet szerzői:

-Tóth Tamás

-Sós Endre

-Sós-Koroknai Viktória

-Goran Susic

-Gál János

-Marosán Miklós

Bevezetés:

A jelen munka tárgyát képező szárnyas dögevők nevének

hallatán a legtöbb embernek valamilyen egzotikus útleírás,

vagy film jut az eszébe, holott ezek a madarak

valaha Magyarország és a Kárpát-medence megszokott

látványosságai közé tartoztak. Éppen ezért nem véletlen,

hogy nyelvünkben külön elnevezéssel illetjük ennek a

csoportnak a tagjait. Maga a keselyű kifejezés is ezeknek

a madaraknak a „kese” vagy „kesely” színére utal (HERMAN

1877), amely megállapítás azonban természetesen

a csoport nem minden fajára igaz, ahogyan azt a későbbiekben

látni is fogjuk.

Ezek a madarak régóta mély benyomást tesznek az

emberre, így nem csoda, hogy számos nép vallásában és

mondavilágában is feltűnnek ezek a dögevők. Így például

Anonymus (1989) szerint két egyiptomi istenség is létezett,

akiket keselyű formában ábrázoltak. Ugyanez a

szerző egyúttal azt is elmeséli, hogy egy egyiptomi legenda

szerint Salamon király egyik sivatagi útján megkérte

a keselyűket, hogy keringjenek a feje fölött, hogy ő maga

így árnyékban legyen, ám a ők nem teljesítették a király

kérését. Ezért Salamon megátkozta ezeket a dögevőket,

hogy csupasz fejjel járjanak-keljenek a világban. A mondával

szemben azonban az említett szerző úgy véli, hogy

a kopasz fej és nyak a táplálkozásban egyértelműen

hasznos lehet, ám elképzelhető az is, hogy szerepük van

a hőszabályozásban. V. (1921) beszámol egy Plinius által

elbeszélt mondáról, miszerint Aiszkhüloszt, a hírneves

tragédiaköltőt egy teknős ütötte agyon, amelyet egy sas

ejtett a kopasz fejére – azonban itt meg kell jegyeznünk,

hogy a kérdéses madár akár egy saskeselyű is lehetett,

amely ily módon szokta feltörni ezeknek a hüllőknek a

páncélját. Az utóbb említett fajjal kapcsolatban azt is tudjuk,

hogy az ókori görögök szent állata volt, majd a római

császári hatalom jelképeként és egyben a Német-római

Birodalom címerállataként is ismertté vált (Pintér 1997).

A keselyűknek a különböző népek regevilágában betöltött

szerepéről részletesen értekezik Krenedits (1900) is, aki

szerint őseink turul madara is a keselyűktől eredeztethető,

habár ez a felfogás ma sem közkeletű.

Rendszertanilag a keselyűk két részre oszthatóak úgy,

mint újvilági és óvilági keselyűkre, amelyek közül az

előbbi csoport tagjai a gólyákkal állnak rokonságban, míg

óvilági rokonaiknak a sasokkal és a sólymokkal voltak

közös ősei (Anonymus 1989, Sibley & Monroe 1990).

Ezzel kapcsolatban Haraszthy (1990) leszögezi, hogy

Európában, Afrikában és Ázsiában összesen 14 óvilági keselyűfaj

él, míg az újvilágiak csak az amerikai kontinensen

honosak. Érdekes különbség a két csoport között egyebek

mellett az is, hogy míg az óvilági fajoknak nincsen szaglásuk,

addig egyes újvilági rokonaik, mint pl. a pulykakeselyű

(Cathartes aura) rendelkeznek ezzel a képességgel

(Anonymus 1989, Sibley & Monroe 1990). Ezzel szemben

viszont korábban hazai vadászaink úgy vélték, hogy

a nálunk megforduló keselyűk a szaglásukkal találják

meg a tetemeket, amit logikai érvek felsorakoztatásával

már Bársony (1924) is cáfolt, aki azonban akkoriban úgy

vélte, hogy bár ezek a madarak rendelkeznek bizonyos

szaglással, de a zsákmányszerzésben mégis elsősorban a

látásukra támaszkodnak.

A keselyűknek Magyarország jelenlegi területén való

előfordulására minden bizonnyal utalnak azok a helységnevek,

amelyek ezekkel a madarakkal hozhatók összefüggésbe.

Így Dornyai (1925–26), valamint Dudás

(2002, 2004) is olyan földrajzi neveket sorolnak fel, amelyek

nézetük szerint igazolhatják ezeknek a dögevőknek

az egykori fészkeléseit az adott térségben, s a földrajzi

neveknek ezt a felsorolását néhány magunk által gyűjtött

adattal kiegészítve az alábbiakban mutatjuk be:

• Nagy-keselűhegy (322 m), Tatabánya

• Keselyűhegy (451 m), Bakony, Cuha-völgy

• Keselűhegy (137 m), Balatonfőkajár

• Keselyűhegy (154 m), Polgárdi és Szabadbattyán között

• Keselűi-dülő, Szepezd

• Keselyű-hegy (444 m), Bükk-hegység

• Keselyűrét, Zempléni-hegység

• Keselyűhegy, Heves-Borsodi-dombság

• Keselewberwk, Zala megye (már 1256-ban említették

az írások)

• Keselyűs (Tolna megyei település)

• Keselűkő, Trencsén megye (ma Podhradje, Szlovákia)

Habár manapság már nem fészkelnek Magyarországnak

sem a mai, sem az egykori határai között (Horvátországtól

eltekintve) ezek a madarak, hanem csak

kóborlóként vetődnek el hozzánk, érdekes és érdemes

rendszereznünk mindazt, amit ezekről az állatokról tudhatunk.

Különösen fontos ez azért, mert a jelen munka

tárgyát képező négy fajból három ma is természetvédelmi

oltalom alatt áll hazánkban (a negyedik faj felbukkanására

alig van esély), és gyakran felmerül egyik vagy

másik fajuk visszatelepítésének kérdése is. Ebből a szempontból

rendkívül hangsúlyos, hogy megértsük, hogy

milyen változások vezettek ezeknek a madaraknak az eltűnéséhez,

hiszen a múlt folyamatainak ismerete nélkül

nem érthetjük meg és nem tudjuk modellezni a jelen és

a jövő eseményeit sem. Éppen ezért munkánkban nagy

súlyt fektettünk arra is, hogy a rendelkezésre álló adatok

alapján megpróbáljuk felvázolni azokat a környezeti változásokat,

amelyek a keselyűk kipusztulásához vezettek

a térségben, s reméljük, hogy a jelen munka segíteni fog

abban, hogy Kárpát-medence zoológiai történetének egy

fehér foltját kiszínezzük.